Amikor megszülettem
az eső nem hozott semmi újat
a világra.

Csak a szokásos:
egyenetlen/ tartós/ nehéz
és átlátszó, gyengéd
és olyan vékony, mint a tű,
hideg vagy forró,
évszaktól függően.

Kortalan,
ahogy mindig mondták
mert nem sikerült
kideríteniük, hogy mióta
munkálkodik a világ körül,
lemosva testeket és ösvényeket
feltöltve folyókat és csermelyeket
telítve tavakat
és üres telkek végében
álló bádogedényeket.

Annyira magas
hogy pontosan
megmérhetetlen.
Olyan távoli
mint az ég
és távoli fecsegése.

Amikor megszülettem
az eső nem hozott semmi újat
a világra,
ugyanúgy, ahogy az álmodban a
hajadban utazó csillagok
és a virágok illata
és a fény,
és az ég csillagképei,
amelyek mértéktelen füstbe burkolóznak
a szem elől
sem hoztak semmi újat.

De nem voltak örömtüzek sem
utcasarkokon égő emlékek,
nem voltak elrabolt gyerekek
akik épp átlépik a határt
szemhéjuk alá rejtett kábítószerrel,
vagy kivándorló emberek
akik átkelnek a tengeren,
és más tájakon egy hatalmas,
távoli ország figuráját szövik,
besétálnak a pékségekbe,
és ujjal mutatnak rá
arra a ropogós/ sárga/ a legritkább esetben meleg cipóra
majd távoznak
meggörbülve a magánytól
kegyetlenül legyőzetve
egy tölcsérnyi árnytól/ egy elgörbült fától/
egy félig kinyitott ablaktól egy hatalmas országban
amit otthonuknak neveznek